Mező Misi, a Magna Cum Laude frontembere Sándor Andrásnak nyilatkozott az élete legnehezebb pillanatairól.
– Édesanyád elvesztését fel tudtad dolgozni?
– Nem. Az egy nagyon nagy trauma volt az életemben, ami a mai napig tart, igaz, már nem olyan mélyen. Két oka is van ennek a traumának. Az egyik maga a tragédia. A másik, hogy nem lehettem ott, amikor ez történt. Amíg élek, lelkiismeret furdalásom lesz. Beleestem abba a csapdába, hogy az emberben van egy kialakult kép a szüleivel kapcsolatban. Legyőzhetetlenek, halhatatlanok, igazán erősek. Nem gondolod, hogy egyszer eljön az idő, amikor ez megváltozik. Még akkor sem, ha tudtuk, hogy anyu beteg. Vesebeteg volt, kétnaponta dialízisekre járt. Úgy megélni ezt a halált, hogy ott vagy a környéken, csak Gyulán, a zenésztársaddal inkább a bulit választod.
Az utolsó telefonbeszélgetésünkkor pedig azt mondta a telefonba, hogy szégyelld magad kisfiam, amiért itt vagy a környéken, és arra sem vagy képes, hogy hazajöjj meglátogatni. Másnap pedig meghalt. Amikor a haláleset történt, akkor már Budapesten voltam. Egy színházi előadás miatt visszajöttem, viszont másnap mentünk volna ismét Gyulára, mert ott játszottunk, és a feleségemmel terveztük is, hogy meglátogatjuk anyut, de már elkéstünk.
Kijöttünk a színházból, és hívott a húgom, hogy anyu meghalt. Az autóm lent maradt Gyulán, gyorsan felhívtam a menedzserünket, hogy azonnal vigyen le Dobozra, mert nem tepsiben akarom látni édesanyámat, hanem otthon, a nappaliban. Száznyolcvannal száguldottunk haza. És milyen a sors? Ahogy beértünk a dobozi táblához, láttuk, hogy megy a halottaskocsi, és épp meg tudtuk előzni. És még otthon láttam anyámat. Ha tíz perccel később megyünk, lehet, hogy már nem találjuk ott. Ez még mindig bennem van, de próbálok vele megbirkózni.
Forrás: melyinterjuk.hu
