A legendás riporterrel Sándor András beszélgetett – jöjjön egy részlet az interjúból.
– Beszéljünk a gyerekeiről!
– Róluk nagyon szívesen, mert roppant büszke vagyok rájuk, mindegyik megáll a saját lábán.
– Jól látom, hogy könnyes lett a szeme?
– Talán a korral jár, de igen, érzelmes vagyok. A nagyfiam biokémikusként végzett, de miután hazajött egyéves ösztöndíjas időszakából Oxfordból, pályát módosított, operatőr lett. A másik fiam állatorvosnak tanult, mire azonban sikeresen elvégezte az iskolát, már a macskánkat sem volt hajlandó beoltani. Céget alapított, komputergrafikával foglalkozik és tévéknek dolgozik. Látja, milyen az élet? Mindkettő azért ment másfelé az elején, mert nem szerették a mesterségemet. Utálták a tévét, mert elrabolta tőlük az aput. Aztán mindkettő visszatért a tévés szakmához.
– Nem tudta elkerülni a figyelmemet egy furcsa rajz a falán. Az unokái készítették?
– Nem. Ez egy családi jel. Amikor elkezdtünk együtt élni Borival, hárman voltunk, mert jött velünk Fonyó Barbara, a feleségem lánya is. Barbara nekem egyébként is olyan, mintha a saját lányom lenne. Közös életünk hajnalán mindenkinek lett egy sajátos figurája, mint az óvodában. Én voltam a tüsi, amit a Barbara aztán tusira torzított, az ott látható legalul. A feleségem cirmi, ő van felül. A daru pedig Barbara. Mindent így írtunk alá, ha egymással leveleztünk. Mikor jövök haza, mi legyen az ebéd, stb.
– Ma már csak ketten élnek ebben a nagy házban a feleségével?
– Igen. Már mindenki kirepült.
Forrás: melyinterjuk.hu
